Igazából a felvilágosodásban nem értem az elvágyódás érzését. Oké, azt aláírom, hogy a ma uralkodó társadalmi helyzet nem jó, és valószínűleg Mallarmé idejében sem volt jobb. Annyi erővel én is leülhetnék, és naphosszat csak ábrándozhatnék egy távoli helyről, ami lehet, hogy nem is létezik, vagy ha mégis, az számomra elérhetetlen. Azt hiszem, hogy hamar megunnám az életem, és ettől csak rosszabb lesz. Az biztos, hogy könnyebb valami jobbról álmodozni, mint a nekem adatott valóságot kiélvezni. Nehéz a sok rosszban meglátni a kevés jót, de ha sikerült volna neki, akkor nem született volna meg ez a vers. (Azt hiszem, nem veszített volna vele sokat a világ!) Nekem sem a téma, sem a kivitelezés nem nyerte el a tetszésemet. Túlságosan homályosan fogalmaz és az egész olyan össze-vissza. Például rögtön az első sor: „Szomorú, óh a test s olvastam minden könyvet.” – ezt egyáltalán nem értem. Mi köze van a kettőnek egymáshoz? Egyedül az utolsó négy sor tetszik:
"Futó árbóc, vihar csalétke!... tán enyém is
hajótörésbe jut, talán goromba szél visz
cél nélkül, úttalan s sziget sohase lát...
De hallga, halld szivem a matrózok dalát!"