A szivárvány halála

Soha olyan ékes szivárványt:
Abroncsként fogta az Eget.
Soha olyan szent abroncsot még,
Olyan szélest, olyan ölelőt,
De, íme, esteledett.

Már unták is bámulni, nézni
Parasztok, barmok, madarak,
Szégyenkeztek szemek és öklök,
Hogy ellágyultak ott a mezőn
Egy rongy szivárvány alatt.

Kacsintgatott már csúfolódva
A vén Nap is temetkezőn.
Tetszett neki, hogy egy szivárvány,
Egy szín-csoda ámulást terem
Józan és trágyás mezőn.

Csak a szivárvány várt még mindig.
Folyton szebb lett, ahogy bukott,
Sírón nézett le a mezőre
S aztán beitták szent színeit
Távozó felhő-hugok.

A vén Nap leesett mosolygón,
Föllélegzett egész világ:
Nem valók az izzadt mezőkre
Efféle bolond és nagyszerű,
Szent, égi komédiák.

Igaz, hogy ezt a verset nem vettük, de megtetszett a címe, és elolvasva maga a vers is.

Szerintem Ady belefáradt, hogy az emberek nem fogadják el feltétel nélkül a verseit, olyan, mintha nem lenne közönsége. Vagy legalábbis nem olyan, mint amilyet szeretne. Ebben a versében arról ír, hogy az emberek nem méltók arra, hogy Ő írjon nekik verseket, hogy megossza velük a gondolatait. Szerinte a közönség nem képes befogadni a műveit úgy, ahogy azok azt megérdemelnék. Olyan, mintha ezzel megfeddné vagy elmarasztalná őket, amiért nincsenek olyan szellemi vagy társadalmi szinten, hogy megfelelő táptalajnak minősítse őket. Ha így gondolja, szerintem akkor sem kellene ezt így közölni velük. Mert nem a közember alkalmazkodik a költőhöz (vagy tágabb értelemben a művészhez, az alkotóhoz), hanem ez fordítva működik. Legalábbis így kellene lennie. Ezért is tartják őket sok esetben "csodabogárnak".