Rimbaud: Kenyér-lesők
A téli hóba, téli ködbe
a széles pincelyukra dőlve
áll öt gyerek.
Feszült inakkal lesve, térden
bámulják, hogy süti a pék benn
a kenyeret...
Erős, fehér nagyizmú karja
a tűzre rakja, magcsavarja.
Láng ég alól.
Hallják pattogni a kenyérkét,
aztán a mosolygós, kövér pék
egy dalt dalol.
Mind kuksol ottan, egy se moccan
és a pirosló lyukra hosszan
néznek kivül.
S ha holmi gazdag dáridóra
a szőke, illatos cipócska
végre kisül;
s a füstlepett gerenda alján
dalolni kezd a drága, halvány
kenyér-darab;
és száll a tűz-ajtón az élet,
bús, árva lelkük is feléled
a rongy alatt.
Ruhájukat a dér befújta,
de ég szemük, és élnek újra.
S csak néznek ők.
Rózsás orruk a rácsra nyomják,
s dalolnak látva ezt a pompát,
bús fény-lesők.
Imát dalolnak epedezve
s úgy lehajolnak a kemence
szent fényinél,
hogy szétreped rajtuk a nadrág,
s elkapja lengő ingök alját
a téli szél...
(Fordította: Kosztolányi Dezső)
