Anyám nevére

Hajnalka volt az édesanyám,
hajnalra születtem én.
S lelkemben már ily fiatalon
nincs hajnal, semmi remény,
nincs hajnal, semmi vidámság,
nincs hajnal, nincsen öröm.
Hajnalka volt az édesanyám
s csak alkony az örököm.

Hajnalka volt az édesanyám:
Kedélybeteg, árva nő ma;
Mióta meghalt édesapám,
házunk oly szomoru, néma:
Mióta meghalt édesapám,
házunk oly hallgatag, árva:
Gyermekkoromba' - szegény fiú:
e házba valék bezárva.

Novemberben születtem én,
Hajnalka volt az anyám:
Ah, annyi gondja volt, szegény,
hogy gondolt volna reám?
Hogy gondolt volna fiára,
ki titkon búra hajolt?
(Hajnalka volt az anyja, de ő
November gyermeke volt.)

Síromra, ha meghalok, ez jön:
»Itt nyugszik az, ki nem élt:
Nem nyúlt az eléberakotthoz,
jöhetleneket remélt.
Világa nem a nap vala,
csak a kölcsönfényü hold:
Hajnalka volt az anyja - de ő
e hajnal alkonya volt.«

A cím alapján egészen másra gondolunk, mint a vers tartalma. Egy tipikus "anyaimádó" versre, mint például a Mama József Attilától. Persze érezni is benne a szeretetet, de egy kis szemrehányást is az anya felé. Bár nem hibáztatja semmi miatt az édesanyját, úgy gondolja, hogy ha a gyermekkorában picivel többet törődtek volna az érzéseivel, lehet, hogy most nem így élné meg az életet. Szerintem úgy érzi, hogy senki nem törődik vele, valószínűleg ezt a költő mivoltára érti. De ez a fajta megfogalmazás jobban tetszik, mint mikor Ady tett az egyik versében szemrehányást a népre, mert az nem magasztalja őt az egekig, ami persze nem az ő hibája, hanem a sokaságé. Itt Babits inkább csendesen beletörődik a sorsába, abba, hogy nem ő fogja "megváltani" a költészetével a világot. Egy picit azért tévedett, mert mégis elismert, jó költő lett belőle (mondjuk lehet, hogy csak a halála után).