Az élet pirkadatán

Szám ízét nem rontom, hagyjatok,
Most a Halál előtt, most: vagyok.

Most, most e pillanatban élek:
Most jönnek az ízes emlékek.

Nem ad ennyi, bő száj-ízt soha
Sem patika, sem úrvacsora.

Pap, orvosság most félre, félre:
Emlékszem az anyám tejére.

Jönnek az ízek és illatok
S megdicsőült innyel halhatok.

Érzem első fogamnak kínját,
Az első szó bús csínját-bínját.

Számban van az, amit homlokon
Csókolt reám az első rokon.

Első figyelése a dalnak,
Első gondolatok, fájdalmak.

Első lyány, első poéta-út
Édes nyállal számban összefut.

Első sikerem, első tornám,
Első göthös bűnöm, tivornyám.

S azután fényes rettenetek,
Miket halódva is szeretek.

Nagy mámorok, hős búsulások,
Mindig újak és mindig mások.

Féreg-magyar harcok, kicsinyek:
Dobtam szivem s nem tudtam, kinek.

S egy asszony, akinek a csókja
Még most, talán most is, jó vóna.

Ízzel, illattal tele a szám,
Most, most az élet pirkadatán.

Szám ízét nem rontom, hagyjatok,
Most a Halál előtt, most: vagyok.

Ady ezt a versét 1909-ben írta 32 évesen, 10 évvel a halála előtt. Számomra elég furcsa ez a vers. Az ember általában nem szeret egyedül lenni (főleg akkor nem, amikor a halálán van), Ady mégis elküld maga mellől mindenkit, hogy egyedül maradhasson az emlékeivel. Ez egy létösszegző vers, átgondolja az egész életét. Ebben a pillanatban még arra is emlékszik (legalábbis leírja), amit normális esetben már rég elfelejtett volna, például a  kisbaba korára. Érdekes, hogy nem csak szép emlékek jönnek elő, majdnem fele-fele arányban vannak a jó és a rossz pillanatok. Olyan, mintha élete minden egyes percét jól az eszébe akarná vésni, hogy a túlvilágon majd legyen "társa", ott ne legyen egyedül. Még Istent is elutasítja a papokon és az úrvacsorán keresztül, ez pedig teljes ellentétben van az általános isten-kapcsolatával. Nekem kifejezetten tetszik ez a vers, sokat lehet rajta gondolkodni.