Úgy gondolom, hogy azzal a kérdéssel, amit Babits feltesz magának ebben a versben, már sokan találkoztak. Az ember általában maradandót akar alkotni rövid élete folyamán, de sajnos sokszor nehézségekbe ütközik. A környezetünk általában nem fogadja el az egyedi, különleges alkotásokat. Azt hiszem, hogy ez a probléma az iskolában is megjelenik, ugyanis néhány tanuló az alkotási vágyát a padok "díszítésében" éli ki. Ez pedig nem egy pozitív dolog. Képzeljük csak el, hogy ha mindenki, aki egyszer odaült egy padhoz, csak egy apró kis rajzocskát, vagy feliratot hagyna maga után. Egy év alatt annyira tele lenne a pad, hogy nem maradna rajta egyenes felület. Szerintem sokkal kifizetődőbb, ha csak az út porát hagyjuk a berendezésen. Viszont, ha valaki képes megtalálni az alkotásnak egy teljesen egyedüli formáját, az emberek beszélni fognak róla. A lényeget tekintve mindegy, hogy negatív vagy pozitív véleménnyel vannak róla, egyszerűen csak foglalkoznak vele. Az pedig, hogy később a világ fog-e rá emlékezni, már nem az ő dolga, mert úgysem fogja már látni, már úgysem örülhet neki.