Hegeso sirja

Egy görög emlékre

A kedvesem kétezer éve alszik,
kétezer éve meghalt s vár reám.
A neve Hegeso. - Lábhegytől arcig
márványszinű - s komoly görög leány.

Élő, habár lehellete se hallszik,
keble átduzzad ráncos khítonán,
Fürtös fejében ki tudja mi rajzik?
Ül meghajolva. Méla. Halovány.

Előtte állva szolgálója tartja,
rabszolgalány, a drága ládikát,
amelyből ékszereit válogatja.

Talán azt nézi (lelkem bús reménye!),
melyikkel ékesítse föl magát,
ha megjövök majd én, a vőlegénye.

Ez a helyzet olyannak tűnik, mint az általános iskolás plátói szerelmek. Biztos volt mindenkinek egy fiú vagy egy lány, akibe fülig szerelmes volt, de megszólítani sem merte, inkább távolról figyelte minden mozdulatát és ábrándozott róla. Ez a helyzet is hasonló, bár ha akarné sem tudna vele kapcsolatot létesíteni. Azért szép. Kíváncsi vagyok, hogyan nézhet ki ez a szobor, és hogy létezik-e egyáltalán. Olyan, mintha a lány kővé vált volna és nem a szobor elevenedett volna meg. Létezik egy ilyesmi történet vagy mese, ahol a szerelmespár férfi tagja elment a tengerre háborúzni, a lány pedig éjjel nappal a sziklán állva várta vissza kedvesét, de az nem jött, így egyszercsak kővé változott. Olyan még nem volt velem, hogy egy műalkotásra így tekintettem volna, úgyhogy nem igazán tudom átélni ezt az élményt, de mindenesetre a vers jó, tetszik.