Végre valami izgalmas! - gondoltam, amikor ezt vettük. Pontosabban vették órán, mert én nem voltam ott. Sajnos. Ez a vers is nagyon tetszett! Végre nam az a tipikus, elcsépelt szerelmes vers, amihez már hozzászoktunk, és ami már a könyökömön jön ki! Fura, bizarr és megbotránkoztató... de éppen ezért olyan jó.... Az biztos, ha én egy ilyen látvánnyal találkozok az utcán, nem ezek a gondolatok jutnak eszembe. Ezért olyan jó, hogy létezik ez a vers, mert a világon nem gondoltam volna, hogy ezt valaki meglátja egy ilyen helyzetben. A téma ellenére ez a vers mégis olyan "kedves", ha lehet ezt mondani. (Jobb szót nem találok rá.) Érződik belőle a szeretet, de nam csak a nő iránt, hanem az élet iránt is. Viszont a halál nem úgy jelenik meg benne, mint amitől félni kell, nem úgy, mint valami hatalmas, félelmetes dolog, ami biztosan rossz. Még fel is ajánlja, hogy vigye csak el a kedvesét, mert ő úgyis őrzi a képét az emlékezetében. Ha valaki szeret egy nőt, akkor biztos, hogy nem a rosszat akarja neki, tehát a halál Baudelaire szerint nem lehet rossz, csak a külső szemlélő látja úgy. Még írja is: " S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan..." Kicsit fura, mert minden ellentmond az előző gondolatnak. De ettől lesz szép, mert mindenki arra gondol a vers kapcsán, amire csak szeretne, attól függően, hogy melyik gondolatokat hámozza ki belőle. Nekem ezeket sikerült, ezek a dolgok fogtak meg benne...