Már a vers első olvasásakor a szemem elé került egy kép, amit sokszori újraolvasás után sem tudok elfelejteni. Ez egy csendes kis tengeri öböl, sziklákkal körülvett, csak a víz felől lehet megközelíteni. A part közepén ül a nagyúr egy kényelmes széken és élvezi a napsütést. Egy ember mozog körülötte, akit csak annyira vesz észre, mintha egy légy zümmögne mellette. Különösebb hatást nem gyakorol rá a láthatóan szenvedő, küzdő férfi. Még szánalmasnak is mondható, amint elkeseredetten harcol egy számára teljesen elérhetetlen dologért. Először csak finoman hízeleg, simogatja a számára undorító testet, majd egyre hevesebben próbálkozik észérvekkel meggyőzni, de nem úgy tűnik, mintha meghatná a disznót. Végső elkeseredésében, talán tudva, hogy semmi esélye vele szemben elkezdi ütni, verni, cibálni az urat, de mindhiába: csak annyit ért el, hogy az kineveti, de nem ad a kincsből. Az oly áhított aranyból, pénzből, amit régóta őrizget, nem adja senkinek, akárki próbálkozik. A legtöbben olyan sorsra jutnak, mint a költő, nem tudnak meggazdagodni, a gazdagságért folyó harcban buknak el.