Ady egy általános ellentétre építi művét: Általában az emberek szoktak magukról túl sokat hinni, néha beképzelik maguknak, hogy ők istenek. Itt viszont nem az embert emelte isteni magaslatokba, hanem az Istent alacsonyította le az emberek szintjére. A végeredmény ugyanaz, hiszen mindkét megoldás által egy szintre kerül a kettő, azonban a lélektani hatása más. Isten így próbál vele kapcsolatot teremteni, de sajnos még az sem elég, hogy megalázta magát az emberért, mert még így sem mindig tudja az ember, hogyan kell hozzá szólni. Folytonos odafigyelésre lenne szükség, mert különben, amikor igazán szükségünk lenne rá, könnyen elfelejthetjük, hogy régebben kihez szóltak imáink. Isten egy néma öregúr, aki sok mindent megjárt már, akihez nem a szavak, hanem az érzések útján vezet az út. De aki ezt nem veszi észre, az egész életében kiabálhat, ordítozhat, sírhat neki, Isten akkor sem fogja meghallani és megérteni.