Szeretem Rimbaud verseit, nem tudom elképzelni, hogy hogyan képes valaki annyi idősen, mint én ilyen verseket írni. Azt is becsülöm benne, hogy fiatalkora után elment dogozni és nem a költészetből akart megélni.

Ez a vers egy fanatikusról szól, ha lehet ilyet mondani. Rettenetesen sok erő van benne, mert nem akarja abbahagyni a költészetet, még utolsó erejével is a cipőfűzőjét pengeti, mint egy lantot. Lehet ez egyfajta végső elkeseredés is, talán azért vándorol egyedül, mert senki sem érti meg. Csak saját magára számíthat, de ő elég erős ahhoz, hogy ezt emelt fővel elviselje. Hatalmas csodálattal tekint a „Múzsájára”, a költészetre. Szerintem jól érzi magát ebben a magányban, mert úgy gondolja, hogy a természet is azon munkálkodik, hogy őt megihlesse. Óriási nagy harmónia van a természet és a költő között. Ez a harmónia az utolsó versszakban eltűnik, pontosabban átalakul ellentétté. Ott már nem a boldog magány, hanem a mélabús uralkodik.