Szerintem ez a novella sokkal jobban tükrözi a valódi gyermeki gondolkodást, mint A szegény kisgyermek panaszai című verseskötet. Egy tízéves gyerek belép a nagy, hatalmas hivatalba, ahol az otthon nagyrabecsült apja dolgozik és a pincekulcsot keresi. Sok időbe telik, míg a számára óriási Hivatalban megtalálja az édesapját. Az épület legeldugottabb részében a legkisebb íróasztalnál ül. Azt hiszem, hogy nagyon rossz lehetett meglátni őt egy ilyen helyen, amikor otthon mindenkiben az a kép él, hogy az apuka nagyon fontos munkát végez. Pedig ő a legutolsó ember, a "talpnyaló", akivel a legalantasabb munkákat végeztetik el. Szerintem már mindenkivel történt olyan, hogy egy régen igaznak hitt dologról kiderül, hogy az nem is úgy van, mint ahogy mi elképzeltük. Ez történt Pistával is, egy hatalmas nagy pofáraesés. A történet végén pedig ő maga sem ismeri meg az apját, aki persze nem tehet minderről, csak próbálja fenntartani a kényes egyensúlyt munkahely és otthon, munkatárs és főnök között. Amikor a fiához szól, mindig azt mondja, amit az éppen rá figyelő emberek hallani akarnak: egyszer leszidja Pistát, aztán meg az egekig magasztalja. Azt hiszem, hogy a gyereknek itt telhetett be a pohár, teljesen megsemmisülve botorkál ki a hivatalból.