Amikor órán Rilkét vettük, nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá. Általában a költőkkel és írókkal szemben fenntartásaim vannak, de ő kifejezetten szimpatikus volt számomra. Igazából nem tudom megmagyarázni, hogy miért van ez, de velem ilyesmi nem túl sűrűn fordul elő. Ritka az, hogy minden vers, amit egy bizonyos költőtől megbeszélünk tetszen, de neki sikerült ilyen műveket írnia. A vers szerintem tele van ellentétekkel. Az első két versszakban Istent dicsőíti, és árad belőle az a tudat, hogy a világ nincs egyedül, mert Isten keze gondozza és formálja azt. Isten mindent megad az embernek, hogy boldog lehessen, és vigyáz rá. Ezzel van teljesen ellentétben az utolsó versszak, ami a magányról beszél. Hiszen elvileg Isten mindig velünk van, támogat minket, ez pedig azt jelenti, hogy soha nem vagyunk egyedül. De ő valamiért mégis ezt érzi. Ez egy kicsit fura, de legalább próbál ez ellen a magányosság ellen tenni valamit, próbál emberi kapcsolatokat kialakítani. Azt viszont nem tudom, hogy miért érezheti ezeket a próbálkozásokat reménytelennek. Igazából mindegy... Azért tetszett ez a vers.