Ez a regény szerintem enyhén szólva borzalmas... Az egészben az első fejezet a legjobb, az a legizgalasabb. A többi csak túlfokozza a főszereplő és az olvasó szenvedéseit... Amikor az első fejezetet olvastam, úgy gondoltam, hogy egész jó könyvnek nézünk elébe és kedvet kaptam a folytatáshoz is. De ahogy haladtam tovább és kénytelen voltam elmélyülni benne, egyre jobban elment tőle a kedvem, a vége már szenvedés volt. De valahogy a sikerült a végére érnem! Túlságosan homályosan fogalmaz és nem értem, miért kell ennyire elhúzni. Miért hiszi, hogy jól sikerült az élete, ha nem sikerült "normális" családban élnie? Az ember nem attól boldog, hogy a karrierje magasan ível, hanem a családi élete a legfontosabb. Ha ott nem sikerült megtalálnia a boldogságot, akkor máshol fölösleges keresnie.
Szinte az egyetlen dolog, ami megfogott benne, az a kajszilovizmus (Minden ember halandó. Kaj ember, tehát Kaj haladó.). Abban igaza van, hogy erre nem mindenki jön rá azonnal. Sokszor, ha hallunk például egy ritka betegségről, azt mondjuk: "Annyira nem lehetek szerencsétlen, hogy pont engem találjon meg!" Pedig de! Van rá esély, mert senki sem rendelkezik a boldogság vele született jogával. Nincs eleve elrendelve, hogy mindenki boldog életet fog élni. Azért küzdeni kell, és sokan elbuknak. Ivan Iljicsnek sem sikerült elérnie, csak azt, hogy boldogan halt meg. Szerintem ez édeskevés... Mit ér a boldog halál egy nyomorúságos élethez képest?