Igazából a felvilágosodásban nem értem az elvágyódás érzését. Oké, azt aláírom, hogy a ma uralkodó társadalmi helyzet nem jó, és valószínűleg Mallarmé idejében sem volt jobb. Annyi erővel én is leülhetnék, és naphosszat csak ábrándozhatnék egy távoli helyről, ami lehet, hogy nem is létezik, vagy ha mégis, az számomra elérhetetlen. Azt hiszem, hogy hamar megunnám az életem, és ettől csak rosszabb lesz. Az biztos, hogy könnyebb valami jobbról álmodozni, mint a nekem adatott valóságot kiélvezni. Nehéz a sok rosszban meglátni a kevés jót, de ha sikerült volna neki, akkor nem született volna meg ez a vers. (Azt hiszem, nem veszített volna vele sokat a világ!) Nekem sem a téma, sem a kivitelezés nem nyerte el a tetszésemet. Túlságosan homályosan fogalmaz és az egész olyan össze-vissza. Például rögtön az első sor: „Szomorú, óh a test s olvastam minden könyvet.” – ezt egyáltalán nem értem. Mi köze van a kettőnek egymáshoz? Egyedül az utolsó négy sor tetszik:

"Futó árbóc, vihar csalétke!... tán enyém is
hajótörésbe jut, talán goromba szél visz
cél nélkül, úttalan s sziget sohase lát...
De hallga, halld szivem a matrózok dalát!" - ez van jól megfogalmazva, bár a mondandójával itt sem értek egyet. Szerintem nem lehetett olyan rossz az élete, hogy ne tudja megtalálni a boldogságot, csak egy kicsit küzdenie kellett volna érte. Ehhez túl gyenge volt, ezért ábrándozott egy (talán) nem is létező helyről.

Drámaiatlan dráma... Olyan, mint a dráma, csak egyáltalán nem hasonlít rá! Ez kb. ilyen. Azt hiszem, hogy soha nem fogom megérteni az irodalmárokat. Hogyan lehet a semmiről valamit írni? Nincs cselekmény, nincs konfliktus, a szereplők csak elbeszélnek egymás mellett... Ha ez a való világban is így lenne, azt hiszem, éhenhalnánk. Az összes szereplő egy rakás szerencsétlenség, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni... De ez után a félév után már semmin sem lepődöm meg. Csehov sokkal jobb novellékat írt, mit színműveket. Kár, hogy azokból csak egyet vettünk. Elolvastam a szöveggyűjteményben található másik novellát, az is sokkal jobb volt, mint a Sirály. Ez a színmű olyan, mintha nem is akarnák megoldani a problémáikat, túl keveset küzdenek értük. A legszimpatikusabb szereplő Trigorin, mert ő mindig próbál javítani a művészetén, tudja, hogy valami nem jó úgy, ahogy van. A problémamegoldás mindig ott kezdődik, hogy felismerjük a probléma létezését. Erre a többiek nem igazán képesek, Trepljov is csak a saját halálával tud véget vetni a szenvedésének. És csak úgy mellékesen: Trigorin szeret horgászni!

Hogy őszinte legyek, ezek a modernkori drámák nem igazán jönnek be nekem... Számomra túlságosan elvontak, de lehet, hogy csak én vagyok túl földhözragadt... ki tudja! A szereplők nekem túlságosan távoliak maradtak, nem kerültek közel a szívemhez, egyedül talán Gina az, akinek a helyzetébe bele tudnám képzelni magam. Voltak kétes kapcsolatai, de még ő az, aki a legreálisabban látja a dolgokat. Vagyis pontosabban úgy, ahogy mi is szoktuk látni. Mert a mi világunkban is vannak dolgok, amikkel nem foglalkozunk, vagy amelyeket szánt szándékkal elhallgatunk azért, mert úgy érezzük, hogy attól a másiknak jobb lesz. Ő is ilyen személyiség lehet. A legjobban mégis Relling doktor látja a valóságot, ő él a legkevesebb hazugsággal. De néha a tudatlanság is áldásos tud lenni, mint ahogy mi is sokszor tapasztalhatjuk. Érdekes, hogy számomra Hedvig nem szimpatikus szereplő, pedig őt tüntetik fel a legjobb színben. Nekem kifejezetten ellenszenves is néha, valószínűleg azért, mert noha 14 éves, úgy viselkedik, mint egy hatéves. Engem ez valamiért nagyon taszít! Nem élhet élete végéig a gyermeki tudatlanság áldásos árnyékában. Miután az apja azt mondta, hogy nem szereti, akkor sem múlt el ez a túlzott tisztasága. Nem létezik, hogy valaki ilyen jó legyen, ez fizikai képtelenség! Ezért irritál annyira ez a mű, mert számomra irreális, nem valódi. Pedig az emberek külön-külön létezhetnének, csak az lehetetlen, hogy együtt éljenek.

Ez a regény szerintem enyhén szólva borzalmas... Az egészben az első fejezet a legjobb, az a legizgalasabb. A többi csak túlfokozza a főszereplő és az olvasó szenvedéseit... Amikor az első fejezetet olvastam, úgy gondoltam, hogy egész jó könyvnek nézünk elébe és kedvet kaptam a folytatáshoz is. De ahogy haladtam tovább és kénytelen voltam elmélyülni benne, egyre jobban elment tőle a kedvem, a vége már szenvedés volt. De valahogy a sikerült a végére érnem! Túlságosan homályosan fogalmaz és nem értem, miért kell ennyire elhúzni. Miért hiszi, hogy jól sikerült az élete, ha nem sikerült "normális" családban élnie? Az ember nem attól boldog, hogy a karrierje magasan ível, hanem a családi élete a legfontosabb. Ha ott nem sikerült megtalálnia a boldogságot, akkor máshol fölösleges keresnie.                                     

Szinte az egyetlen dolog, ami megfogott benne, az a kajszilovizmus (Minden ember halandó. Kaj ember, tehát Kaj haladó.). Abban igaza van, hogy erre nem mindenki jön rá azonnal. Sokszor, ha hallunk például egy ritka betegségről, azt mondjuk: "Annyira nem lehetek szerencsétlen, hogy pont engem találjon meg!" Pedig de! Van rá esély, mert senki sem rendelkezik a boldogság vele született jogával. Nincs eleve elrendelve, hogy mindenki boldog életet fog élni. Azért küzdeni kell, és sokan elbuknak. Ivan Iljicsnek sem sikerült elérnie, csak azt, hogy boldogan halt meg. Szerintem ez édeskevés... Mit ér a boldog halál egy nyomorúságos élethez képest?

Számomra elég nehezen emészthető ez a vers. Minden versszakot kétszer el kellett olvasnom, hogy megértsem az egészet. Ahogy egyre jobban kitárult előttem a vers világa, egyre jobban ellepett egy nyomasztó érzés. Ez a hajó sok mindenen keresztül ment, és olyan, mintha nem tudna meghalni. Sőt, mintha még mindig gyerek lenne. Rimbaud annyira gyermekien írja le az egészet, érezhető, hogy a hajó még nem tapasztalt meg sok mindent, mert még él benne a gyermeki tudatlanság. Ez miatt élvezhetett mindent, amivel szembe került, még a vihart is, a villámokat, az örvényt, amitől a felnőttek félnének. Ezért kissé tragikus, amikor elsüllyed, mert még nem élt eleget. A gyermeki jóság, az ártatlanság is megvan benne, ugyanis nem a saját sorsán siránkozik, hanem azt mondja: "Sajnálom Európa kivénhedt földjeit." De mégis rádöbben, hogy így már nem kéne élnie, de nem tud meghalni. Egyszerűen csak vágyakozik a számára édes halál után, ami nem jön, még nem szenvedett eleget. Pedig mit ér egy hajó a tengerfenéken? Ő nem erre hivatott, kell, hogy legyen valami célja az életének. Aztán pedig rátörnek az emlékek... Szerintem mindannyian vissza szeretnénk menni a gyermekkorunkba, hiszen az egész csak a játékból állt. Nem szenvedtünk, nem voltak elvárások, amiket teljesíteni kell, sokkal nyugodtabb, gondtalanabb életünk volt. De sajnos elmúlt, és nem jön vissza többé soha már...

Csehov nagyon jól tud "játszani" az érzelmekkel. Miután újra elolvastam a novellát, még mélyebben kezdtem róla gondolkodni. Jona fájdalmát nem lehet leírni, de ezáltal egy kicsit mégis átérezhetjük, ha azoknak az embereknek nem is sikerült, akik személyesen találkoztak vele. Nem tudom, hogy ez valóban megtörtént-e, de abban biztos vagyok, hogy sokan járnak hasonló cipőben. ha nem is a mi közvetlen családi körünkben történik ilyen, hanem távolabb, az is mélyen megrendít minket. Legalábbis így kéne lennie. Régebben sok hasonló eset történt, ezért is nem vették az emberek komolyan. Ha egy családban született 6-8 gyerek, abból sok esetben csak 2-3 élte meg a felnőttkort. Ezért az emberek nem foglalkoztak vele, de a gyermek szülei attól még szenvedtek miatta. Igaz, hogy magukba fojtották, de legalább egyvalakivel beszélniük kellett a történtekről. Jona is ezt szerette volna, de sajnos az emberek többsége túlságosan kegyetlen. Sajnos ilyen világban élünk, ahol mindenki eltiporja a másikat, és már nem számít az, amit az egyén érez. Csak saját magukkal törődnek, de azt viszont elvárják, hogy a többiek foglalkozzanak, velük. Ez egy ördögi kör, amiből nagyon nehéz kilépni, az embereknek viszont szükségük lenne rá. Sokan mondják, hogy nincs szükségük "szánalomra", de igenis van! Kell, hogy az emberek foglalkozzanak egymással!

 Találtam egy verset, amit szerintem minden ember megszívlelhet, úgyhogy közszemlére bocsátom!:

 Túróczy Zoltán: Tanács

Ma még Tied körülötted minden,
Adhatsz belőle, adj hát, kinek nincs,
Mert jön egy nap, talán nemsokára
S kihull kezedből minden földi kincs.

És nem lesz tied többé semmi sem.
Tollad, virágos párnád másra vár,
Mit maga köré épített egy élet,
Nem lesz több mint összeomló kártyavár.

Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval
Testvéredhez, ki szenved, szomorú,
Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája
S tán rózsát hajt egy töviskoszorú.

Hajolj hát hozzá, amíg beszélsz,
Harmatként hulljon szerető szavad,
Mert jön egy nap, hogy elnémul az ajkad
És soha többé szóra nem fakad.

Ma kezed még erős, a lábad fürge,
Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget,
Ma törölhetsz verejtéket, könnyet:
Óh, most segíts, ha teheted!

Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan,
Mindegy, hogy ősz lesz, tél, vagy koranyár,
Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél,
Azt nem teszed meg többé soha már.

De ma még Tied körülötted minden,
És adhatsz... Adj hát annak, kinek nincs!
Hisz jön egy nap, talán nemsokára,
S kihull kezedből minden földi kincs.

Csak az lesz Tied, amit odaadtál,
Csak az, mi minden kincsnél többet ér:
A tett, a szó, mit szeretetből adtál,
Veled marad, s örökre elkísér...

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy miről írjak, de nem találtam igazán megfelelőt a mai napra. Aztán elolvastam a Bence írásaira érkezett kommenteket és találtam egy érdekeset. Az illető nagyon szereti az orosz irodalmat, és ezt a művet is dicsérte. Elgondolkodtam rajta. Rám nem igazán volt nagy hatással a regény, de ezek után lehet, hogy meggondolom magam. Ha úgy vesszük, ez tényleg egy krimi! Csak kár, hogy olyan lassan történnek a dogok (vagyis csak úgy írja le az író). Ha a fejünkben összesűrítjük egy kicsit, akkor észrevehetjük, hogy mekkora feszültség és feszítettség íródott bele. Az a rettegés, amit Raszkolnyikov érez azért, hogy el ne kapják, a rengeteg titkolózás a családja és a hatóságok előtt. Kerülgetik Raszkolnyikovot, várnak, hogy lecsaphassanak rá, a bűnösre, neki viszont mindig sikerül valahogy egérutat nyernie előlük, de azt nem is sejti, hogy nem véletlenül foglalkoznak vele a "nyomozók". Ezek mind-mind izgalmassá teszik, csak tudni, kell meglátni benne azt, amitől számunkra élvezetes lehet. Sajnos nekem sem sikerült egyből észrevennem, pedig eléggé szembetűnő tud lenni, csak figyelni kell.  Szerintem érdekes, még egyszer el fogom olvasni. Talán nem most, de egyszer biztosan!

Nem arról a fordításról szeretnék írni, amit órán vettünk, hanem egy másikról, ami nekem jobban tetszett. Így szól:

Ősz hegedűl
Szünetlenűl
A tájon
S ont monoton
Bút konokon
És fájón...

S én csüggeteg
Halvány beteg,
Mig éjfél
Zeng, csak sirok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél...

Oh, múlni már,
Ősz! húllni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...

(Tóth Árpád fordítása)

Tanárnő azt mondta, hogy a szöveggyűjtemény fordítása sokkal kifejezőbb, mint bármelyik másik. Én máshogy gondolom. Ahogy kezdődik a vers, vidáman, fiatalosan, az szerintem azt fejezi ki, hogy milyen érzések kerítik hatalmukba az olvasót, ha az őszre gondol. Azt tudjuk, hogy az ősz az elmúlás évszaka, de ez nem mindig fájdalmas dologként jelenik meg. Persze, rossz, de nem jár fájdalommal, kínnal, egyszerűen csak "elmúlik" az ember. Lassan, fokozatosan, míg véget nem ér az élete. Verlaine nem erre az elmúlásra gondol. Ő a fájdalmas halált látja, ami már régóta ott lappang körülötte, és a költő most rákiált, hogy ELÉG! Nem akar többé szenvedni, miközben visszatekinthet a múltba, és érzi, hogy az sokkal jobb volt. És ettől lesz számára a jelen még borzasztóbb, hiszen tudja, hogy létezik ennél szebb élet is. Sajnos ő már csak ezt a szenvedést látja, ami miatt úgy érzi, hogy felesleges így élnie. Az ember célja mindig az, hogy boldog legyen, de ő ezt a célt már feladta... Érdekes, hogy a versnek milyen erőteljes ritmusa van. Az első versszak gyors, szinte rohannak a szavak, ahogy olvassuk, a második pedig fokozatosan lassul, ahogy az olvasó kezd rádöbbenni, hogy miről is szól a mű. Az utolsó versszak pedig már nagyon lassan halad, már-már a kétségbeesés kerülget minket. Viszont amint a végére érünk, egy határtalan nyugalom-érzet kerít a hatalmába. Elmúlik ez az érzés, csak egy hirtelen gondolat volt, amit az ősz nyugodt, békés szele tovalibbent. És megint visszaesünk a jelenbe, mert az élet megy tovább. Itt nem állhat meg, mert tovább kell küzdenünk... 

Végre valami izgalmas! - gondoltam, amikor ezt vettük. Pontosabban vették órán, mert én nem voltam ott. Sajnos. Ez a vers is nagyon tetszett! Végre nam az a tipikus, elcsépelt szerelmes vers, amihez már hozzászoktunk, és ami már a könyökömön jön ki! Fura, bizarr és megbotránkoztató... de éppen ezért olyan jó.... Az biztos, ha én egy ilyen látvánnyal találkozok az utcán, nem ezek a gondolatok jutnak eszembe. Ezért olyan jó, hogy létezik ez a vers, mert a világon nem gondoltam volna, hogy ezt valaki meglátja egy ilyen helyzetben. A téma ellenére ez a vers mégis olyan "kedves", ha lehet ezt mondani. (Jobb szót nem találok rá.) Érződik belőle a szeretet, de nam csak a nő iránt, hanem az élet iránt is. Viszont a halál nem úgy jelenik meg benne, mint amitől félni kell, nem úgy, mint valami hatalmas, félelmetes dolog, ami biztosan rossz. Még fel is ajánlja, hogy vigye csak el a kedvesét, mert ő úgyis őrzi a képét az emlékezetében. Ha valaki szeret egy nőt, akkor biztos, hogy nem a rosszat akarja neki, tehát a halál Baudelaire szerint nem lehet rossz, csak a külső szemlélő látja úgy. Még írja is: " S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan..." Kicsit fura, mert minden ellentmond az előző gondolatnak. De ettől lesz szép, mert mindenki arra gondol a vers kapcsán, amire csak szeretne, attól függően, hogy melyik gondolatokat hámozza ki belőle. Nekem ezeket sikerült, ezek a dolgok fogtak meg benne...

Az eddig tanult művek közül ez tetszett a legjobban! Szerintem ez sokkal kézzelfoghatóbb volt, mint eddig bármi, valahogy a mondanivalóját sokkal könnyebben és hamarabb megértettem. Nagyon sok feszültséget érzek benne, rengeteg energiát, de valahogy mégis olyan rossz érzések kerítenek hatalmukba, miközben olvasom. Ez a párduc, vagy ez az állat mások által lett ebbe a ketrecbe kényszerítve, hiába olyan erős, vad, mégsem tud kitörni. Tűri a sorsát, de próbál ellene lázadni. Nem tettekkel, csak gondolatokkal. Tudja, hogy bármilyen próbálkozás sikertelen lenne, ezért feleslegesnek érzi hogy megpróbáljon kitörni. De azt tudja, hogy amíg itt van, addig nem lehet boldog, hiszen ez nem a természetes állapot, neki nem itt kellene lennie. Már a külvilágot sem érzékeli, csak néha-néha villan be egy kép, ami emlékezteti, hogy a rácsok mögött is van élet, de nem neki. Érzi, hogy többre hivatott, de nem tudja érvényesíteni akaratát ebben az ember által kialakított kegyetlen világban... 

Amikor órán Rilkét vettük, nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá. Általában a költőkkel és írókkal szemben fenntartásaim vannak, de ő kifejezetten szimpatikus volt számomra. Igazából nem tudom megmagyarázni, hogy miért van ez, de velem ilyesmi nem túl sűrűn fordul elő. Ritka az, hogy minden vers, amit egy bizonyos költőtől megbeszélünk tetszen, de neki sikerült ilyen műveket írnia. A vers szerintem tele van ellentétekkel. Az első két versszakban Istent dicsőíti, és árad belőle az a tudat, hogy a világ nincs egyedül, mert Isten keze gondozza és formálja azt. Isten mindent megad az embernek, hogy boldog lehessen, és vigyáz rá. Ezzel van teljesen ellentétben az utolsó versszak, ami a magányról beszél. Hiszen elvileg Isten mindig velünk van, támogat minket, ez pedig azt jelenti, hogy soha nem vagyunk egyedül. De ő valamiért mégis ezt érzi. Ez egy kicsit fura, de legalább próbál ez ellen a magányosság ellen tenni valamit, próbál emberi kapcsolatokat kialakítani. Azt viszont nem tudom, hogy miért érezheti ezeket a próbálkozásokat reménytelennek. Igazából mindegy... Azért tetszett ez a vers.

Na, ez már élvezhetőbb volt! Ez a történet is elég furcsa, de valahogy jobban megfogott, mivel ez egy kicsit valóságosabb. A történet eléggé vontatott, de szerintem egyáltalán nem unalmas. Érdekes, hogy egy picit belepillantunk Akakij Akakijevics lelki világába, miközben a környezetében élők nem is tudják, hogy van neki ilyen. Még egy jelentéktelen ember is lehet boldog, de milyen különös, hogy neki csak ennyi kell hozzá. Végre valamire várhat, valami után vágyakozik! Ha belegondolunk, egy "normális" embernek ez nem elég. Sokkal nagyravágyóbbak vagyunk ennél. Ha erről az oldaláról vizsgáljuk az életét, rájöhetünk, hogy igazából ő is élt. Nem úgy, mint a többiek, de boldog volt. Egészen addig, míg el nem lopták a köpönyegét, az élete értelmét. Ettől kezdve minden megváltozott. Magából kikelve vitatkozott egy rangban felette álló emberrel, ezzel megszegte a csinovnyiktörvényt. Más ember a feleségéért vagy a gyerekeiért tesz ilyet, ő a köpönyegért, a társáért. De ha az tette őt boldoggá, akkor érthető, hogy harcolt érte. Van ilyen. Akakij Akakijevics tényleg szürke kisegér, átlag alatti, fanatikus, és még szánalmas is. De ha ő ettől boldog volt, akkor ez miatt nem ítélem el. Egyszerűen csak elfogadom, hogy van ilyen...

Számomra Gogol egy nagyon furcsa író. Valószínűleg a kortársai is így gondoltak rá, tekintve, hogy kétszer elmenekült Oroszországból azért, mert a művei nem tetszettek a közönségnek. Valószínűleg a  témaválasztása teszi ennyire  érdekessé és nehezen elfogadhatóvá. Itt van például Az Orr. Ezt a novellát nem olvastam, de beszámolót tartottak róla, csak az alapján tudom megítélni. A történet lényegében arról szól, hogy egy ember elveszíti az orrát, ami fel-alá járkál a városban, látszik rajta, hogy előkelő, de nem tűnik fel senkinek, hogy az a valami nem ember. Ez annyira abszurd! Ha esetleg egy pici valóságalapja lenne, akkor lehet, hogy jobban tudnám értékelni, de így nem megy. Végülis a megírásának célja az volt, hogy az akkor uralkodó társadalmi helyzetet és az orosz embereket jellemezze, de ezt meg lehetett volna tenni egy kicsit másképpen is. Az én fő problémám az, hogy a történet alapján magamtól nem jöttem rá, hogy mi a mondanivalója, annyira eltúlozta az egészet. Az ember olvasás közben csak arra tud gondolni, hogy melyik zavarodott elme terméke lehet ez a mű... Biztos van, aki jobban tudja értékelni, hát nekem nem ment...

Kezdésképpen irodalmi művekről, kötelező olvasmányokról fogok írni. Lehet, hogy kedvet kapok hozzá, és máshogy folytatom, de egyenlőre maradunk az irodalomnál. Jó olvasgatást!=)