Szerintem ez a novella sokkal jobban tükrözi a valódi gyermeki gondolkodást, mint A szegény kisgyermek panaszai című verseskötet. Egy tízéves gyerek belép a nagy, hatalmas hivatalba, ahol az otthon nagyrabecsült apja dolgozik és a pincekulcsot keresi. Sok időbe telik, míg a számára óriási Hivatalban megtalálja az édesapját. Az épület legeldugottabb részében a legkisebb íróasztalnál ül. Azt hiszem, hogy nagyon rossz lehetett meglátni őt egy ilyen helyen, amikor otthon mindenkiben az a kép él, hogy az apuka nagyon fontos munkát végez. Pedig ő a legutolsó ember, a "talpnyaló", akivel a legalantasabb munkákat végeztetik el. Szerintem már mindenkivel történt olyan, hogy egy régen igaznak hitt dologról kiderül, hogy az nem is úgy van, mint ahogy mi elképzeltük. Ez történt Pistával is, egy hatalmas nagy pofáraesés. A történet végén pedig ő maga sem ismeri meg az apját, aki persze nem tehet minderről, csak próbálja fenntartani a kényes egyensúlyt munkahely és otthon, munkatárs és főnök között. Amikor a fiához szól, mindig azt mondja, amit az éppen rá figyelő emberek hallani akarnak: egyszer leszidja Pistát, aztán meg az egekig magasztalja. Azt hiszem, hogy a gyereknek itt telhetett be a pohár, teljesen megsemmisülve botorkál ki a hivatalból.

Ezt a novellát a szöveggyűjteményben találtam. Azt hiszem, hogy Krúdytól még nem olvastam semmit, úgyhogy nem igazán ismerem a stílusát. A novella egy Szimbád nevű hajósról szól, aki még a halála előtt el akar látogatni abba a városkába, ahol a katonaéveit töltötte. El is megy, meglátogatja a régi, ismerős helyeket. Az egyik cukrászboltba téved be, mert látni szeretné régi szeretőjét, Amáliát. Ekkor találkozik a bolt tulajdonosával, Amália lányával. Lát a nyakában egy medált, amire a lány azt mondja, hogy édesanyjától örökölte, és hogy az édesapja katonakori képe van benne (=Szimbád). Innen tudja meg, hogy van egy lánya, de nem mer tolakodó lenni, inkább elmegy.

Szerintem eléggé nehezen érthető ez a mű. Nekem kétszer kellett elolvasnom, hogy egyáltalán felfogjam, hogy miről is akar szólni. Az egész két részre osztható: az egyik, amikor csak az útról gondolkodik, a másik pedig maga az út, "a kaland". Az első csak egy pillanat, annyi idő, amíg az ember visszaemlékezik a fiatalkorának egy kis szeletére. A második valamivel hosszabb időt ölel fel, amíg elmegy a városba és amíg a cukrászdában van. Szerintem túlságosan homályosan fogalmaz, mindent elmond kb. négyszer, kivéve a fontosabb dolgokat. Azért kellett újraolvasnom, mert csak a jelentéktelen pillanatnyi benyomásokat sikerült belőle megjegyeznem. Mondjuk lehet, hogy ez volt az író célja, nem pedig egy történet alkotása, de nekem ez nem jött be.

Ezt a novellát Ofő olvasta fel, úgy emlékszem, tavaly karácsonykor. Én már előtte is ismertem, mert a régi irodalomkönyvünkben is benne volt, most azt találtam meg az öcsémnél. Ha valaki nem emlékezne a történetre, röviden vázolom: Karácsony előtt egy faluba beállít egy asszony egy fiúgyermekkel. Egy család menedéket ad neki, mert üldözik. Él a faluban egy Bederik Duri nevű gonosz ember, aki tudja, hogy keresik az asszonyt, mindig a ház körül ólálkodik. Egy nap jönnek katonák is, ezért az asszonyt átszöktetik a kertek alatt egy másik házba, aztán egy másikba. Így nincs a faluban olyan család, aki ne bújtatta volna őket legalább egyszer. Eljön a karácsony, a vendéglátója kiviszi a nőt a hegyhez, ahol átszállnak egy másik szekérre, de útközben találkoznak Bederik Durival, aki letép a nő ruhájából egy darabot. Egy nap harckocsik és katonák jönnek Bederik Durivezetésével, bekerítik a falut, a nőt és a gyermeket keresik. A falu lakói egy kupacban gyülekeznek, amikor hirtelen láthatatlanná válnak, így nem tud nekik ártani a katonaság. A katonák elmennek, minden a helyére kerül. 

Szerintem ez egy nagyon szép novella, igazán megható a története. A háború alatt játszódik, a falusi közösségek összetartását jeleníti meg. A menekülő nő minden bizonnyal Mária, a kisgyermek pedig Jézus. A faluban minden család befogadta, senki sem árulta el őket. Kivéve Bederik Duri, aki nem tartozik a jó, hívő emberek közé.Velük együtt mindenki beengedte a házába a szeretetet is. A novellát értelmezhetjük a háború elleni csendes lázadásként is, méghozzá azért, mert az emberek együtt harcolnak az erőszak ellen. Szépen megmutatja, hogy ha összefogunk, ha nem egyedül próbálunk úszni az árral szemben, bármi elérhetővé válik számunkra.

Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Ahogy keresgéltem, a vers címe hamar megfogott. Amikor elolvastam, még jobban tetszett. Igazából egy egész emberi életet ír le a gyermekkortól a halálig. Minden benne van, ami egy ember életében fontos, viszonylag röviden, tömören le tudta írni. A fő kérdés pedig: AKARSZ-E ÉLNI? Az élettel minden együtt jár: a játék, a komolyság, a vidámság, a félelem, a titkok, a szerelem és a halál. Ezek a legfőbb értékek, amit mindenkinek át kell élnie ha rossznak gondolja, ha nem. A legtöbb kérdésre a válasz, hogy persze. De szerintem senki nem szeret félni, egyesek komolynak lenni sem, senki nem akar gondokat, és nem akar meghalni sem (ideális esetben persze). De az élet tényleg csak játék, noha néha túl kegyetlen is tud lenni. Olyan, mint eg óriási társasjáték, amit fölülről irányítanak. Vagy egy üveggömb, amiben benne van az egész Föld és egy óriás a kénye-kedve szerint irányítja. A kérdések feltevésének módja nagyon személyes és emberközeli. Olyan, mintha egy jó barátunk, szerelmünk vagy családtagunk a kezünket fogva kérdezgetne, mielőtt belevisz a játékba. Szerintem a költő szívesen belemenne, ha lenne választása, az viszont igaz, hogy a haláltól nagyon fél.

Hegeso sirja

Egy görög emlékre

A kedvesem kétezer éve alszik,
kétezer éve meghalt s vár reám.
A neve Hegeso. - Lábhegytől arcig
márványszinű - s komoly görög leány.

Élő, habár lehellete se hallszik,
keble átduzzad ráncos khítonán,
Fürtös fejében ki tudja mi rajzik?
Ül meghajolva. Méla. Halovány.

Előtte állva szolgálója tartja,
rabszolgalány, a drága ládikát,
amelyből ékszereit válogatja.

Talán azt nézi (lelkem bús reménye!),
melyikkel ékesítse föl magát,
ha megjövök majd én, a vőlegénye.

Ez a helyzet olyannak tűnik, mint az általános iskolás plátói szerelmek. Biztos volt mindenkinek egy fiú vagy egy lány, akibe fülig szerelmes volt, de megszólítani sem merte, inkább távolról figyelte minden mozdulatát és ábrándozott róla. Ez a helyzet is hasonló, bár ha akarné sem tudna vele kapcsolatot létesíteni. Azért szép. Kíváncsi vagyok, hogyan nézhet ki ez a szobor, és hogy létezik-e egyáltalán. Olyan, mintha a lány kővé vált volna és nem a szobor elevenedett volna meg. Létezik egy ilyesmi történet vagy mese, ahol a szerelmespár férfi tagja elment a tengerre háborúzni, a lány pedig éjjel nappal a sziklán állva várta vissza kedvesét, de az nem jött, így egyszercsak kővé változott. Olyan még nem volt velem, hogy egy műalkotásra így tekintettem volna, úgyhogy nem igazán tudom átélni ezt az élményt, de mindenesetre a vers jó, tetszik.

Sirvers

Itt nyugszom. Végre megnyugodtam
a hosszú szenvedés után.
Keserű lelkemet kiadtam
s mint dőlt fatörzs, fekszem sután.
Keserű lelkemet kiadtam,
mint fájó gennyet a beteg:
magamtól is védve maradtam:
akarva sem szenvedhetek.

Nincs jobb világ a másvilágnál,
a másvilágon nincs világ,
s nincs jobb világ a nincs-világnál,
mert féreg nélkül nincs virág.
Nincs jobb világ a nincs-világnál,
hol féreg van csak, nincs virág,
hol féreg nem kár, hogyha rágcsál.
hol féreg nem fáj, hogyha rág.

Itt nyugszom. Végre megnyugodtam.
Elszállt az álom és a láz.
Ma föld fölöttem, föld alattam,
és nem emel, és nem aláz.
Ma föld fölöttem, föld alattam,
koporsó kerít, néma ház.
Keserű lelkemet kiadtam
és nem boszant a léha gyász.

Nincs jobb világ a másvilágnál,
mely halkan létlen létre bont,
mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
s hol semmi érzés, semmi gond.
Mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
és jobb a száraz, puszta csont
ez ideges, husos világnál,
mely oly keserves és bolond.

Számomra eléggé siralmas ez a vers. Valamiért nagyon nincs kibékülve a földi léttel. Valószínűleg egy pocsék nap után írta, több csalódással a háta mögött. Szerintem mi is érzünk néha ilyen világfájdalmat (némelyek kicsit többször), amikor egyszerűen csak haza akarunk menni, lefeküdni és aludni, aludni, aludni és fel sem ébredni többé. Ez pedig soha nem sikerül. Abban igaza van, hogy könnyebb az öntudatlanságba, az érdektelenségbe süllyedni és nem törődni a világgal. Az egyáltalán nem fájdalmas, nem kell szenvedni, minden és mindenki békén hagy. De akkor mi lesz azokkal az emberekkel, akik soha sem ártottak nekünk? Itt hagyjuk őket magukra, hogy nekik is még nehezebb legyen élni? Vagy inkább maradunk és megpróbálunk boldogulni ebben a kegyetlen világban? Azt hiszem hogy a helyes választ Madách már megadta: " A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja a küzdés maga." vagy egy másikban: "Mondottam ember: Küzdj és bízva bízzál!" Szóval sohasem szabad feladni és úgy elcsüggedni, mint Babits!

Anyám nevére

Hajnalka volt az édesanyám,
hajnalra születtem én.
S lelkemben már ily fiatalon
nincs hajnal, semmi remény,
nincs hajnal, semmi vidámság,
nincs hajnal, nincsen öröm.
Hajnalka volt az édesanyám
s csak alkony az örököm.

Hajnalka volt az édesanyám:
Kedélybeteg, árva nő ma;
Mióta meghalt édesapám,
házunk oly szomoru, néma:
Mióta meghalt édesapám,
házunk oly hallgatag, árva:
Gyermekkoromba' - szegény fiú:
e házba valék bezárva.

Novemberben születtem én,
Hajnalka volt az anyám:
Ah, annyi gondja volt, szegény,
hogy gondolt volna reám?
Hogy gondolt volna fiára,
ki titkon búra hajolt?
(Hajnalka volt az anyja, de ő
November gyermeke volt.)

Síromra, ha meghalok, ez jön:
»Itt nyugszik az, ki nem élt:
Nem nyúlt az eléberakotthoz,
jöhetleneket remélt.
Világa nem a nap vala,
csak a kölcsönfényü hold:
Hajnalka volt az anyja - de ő
e hajnal alkonya volt.«

A cím alapján egészen másra gondolunk, mint a vers tartalma. Egy tipikus "anyaimádó" versre, mint például a Mama József Attilától. Persze érezni is benne a szeretetet, de egy kis szemrehányást is az anya felé. Bár nem hibáztatja semmi miatt az édesanyját, úgy gondolja, hogy ha a gyermekkorában picivel többet törődtek volna az érzéseivel, lehet, hogy most nem így élné meg az életet. Szerintem úgy érzi, hogy senki nem törődik vele, valószínűleg ezt a költő mivoltára érti. De ez a fajta megfogalmazás jobban tetszik, mint mikor Ady tett az egyik versében szemrehányást a népre, mert az nem magasztalja őt az egekig, ami persze nem az ő hibája, hanem a sokaságé. Itt Babits inkább csendesen beletörődik a sorsába, abba, hogy nem ő fogja "megváltani" a költészetével a világot. Egy picit azért tévedett, mert mégis elismert, jó költő lett belőle (mondjuk lehet, hogy csak a halála után).

A rút varangyot véresen megöltük.

Ó iszonyú volt.
Vad háború volt.
A délután pokoli-sárga.
Nyakig a vérbe és a sárba
dolgoztunk, mint a hentesek,
s a kövér béka elesett.
Egész smaragd volt. Rubin a szeme,
gyémántot izzadt, mérgekkel tele.
A lába türkisz, a hasa zafir,
a bőre selymek fonadéka,
s regés kincsével elterült
a gazdag, undok anya-béka.
Botokkal nyomtuk le a földre,
az egyik vágta, másik ölte,
kivontuk a temető-partra,
ezer porontya megsiratta,
s az alkonyon, a pállott alkonyon
véres szemével visszanézett.
Kegyetlenül, meredten álltunk,
akár a győztes hadvezérek.

Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában.
Szép harc után. A szájunk mosolyog.
Maró fogunk az undort elharapja,
s gőggel emeljük a fejünk magasra,
mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.

A szegény kisgyermek panaszai című kötetből elolvastam pár verset, de úgy általában egyik sem nyerte el a tetszésemet. Szerintem kifejezetten rosszul látja gyermeki nézőpontból a világot. A gyerek semmin nem úgy gondolkodik el, mint a felnőtt. Őket ezek a témák egyáltalán nem érdeklik, és nem olyan tragikusan látják a viágot. A gyerekek a felnőttek számára szörnyű dolgokat is sokkal enyhébben látják. A kötetből egyedül ez a vers (persze az általam olvasottak közül) hasonlít a gyermeki nézőponthoz, de ez sem teljesen. Egy kisgyerek nem mond olyasmit, hogy "mi hóhérok, mi törpe gyilkosok". Azt hiszem, hogy nem értem teljesen Kosztolányi szándékát. Ő mindezt úgy akarta leírni, mintha ő maga lenne a gyermek, vagy úgy, hogy egy felnőtt próbál egy gyermek fejével gondolkodni közben értékelve a gyermeki érzéseket? Mert én úgy látom, mintha a második próbálna érvényesülni a verseiben, de az sem kristálytisztán. Úgyhogy szerintem nem úgy sikerült megírnia, ahogy szerette volna, nekem ilyen formában nem tetszik.

Úgy gondolom, hogy azzal a kérdéssel, amit Babits feltesz magának ebben a versben, már sokan találkoztak. Az ember általában maradandót akar alkotni rövid élete folyamán, de sajnos sokszor nehézségekbe ütközik. A környezetünk általában nem fogadja el az egyedi, különleges alkotásokat. Azt hiszem, hogy ez a probléma az iskolában is megjelenik, ugyanis néhány tanuló az alkotási vágyát a padok "díszítésében" éli ki. Ez pedig nem egy pozitív dolog. Képzeljük csak el, hogy ha mindenki, aki egyszer odaült egy padhoz, csak egy apró kis rajzocskát, vagy feliratot hagyna maga után. Egy év alatt annyira tele lenne a pad, hogy nem maradna rajta egyenes felület. Szerintem sokkal kifizetődőbb, ha csak az út porát hagyjuk a berendezésen. Viszont, ha valaki képes megtalálni az alkotásnak egy teljesen egyedüli formáját, az emberek beszélni fognak róla. A lényeget tekintve mindegy, hogy negatív vagy pozitív véleménnyel vannak róla, egyszerűen csak foglalkoznak vele. Az pedig, hogy később a világ fog-e rá emlékezni, már nem az ő dolga, mert úgysem fogja már látni, már úgysem örülhet neki.

A halál automobilon

- Egy képhez -

Teréza szól:

»Fekete éjszaka, hajnal előtt
gépkocsi áll meg a házunk előtt.
Benn a szobában légy nesze se hallszik
- anyám is alszik, a hugom is alszik -
Fekete éjszaka, hajnal előtt.

De hallom a gépkocsist, hallom én Őt.
Ül visszadőlve az emberek Réme,
nagy símaszőrös a bundája préme,
szemvédő alól hiányzik a szem -
(hol lehet hidegebb, künn-e vagy benn?)

Fekete szemvédő, rémes az arca -
Dérlepett rónákon kereke karca
- földi hideg villám - szerte cikáz
s villanyos borzalom kit nem igáz?
Dérlepett rónákon kereke karca.

S mindig kijár neki iszonyú sarca,
télben is, dérben is, mindig kijár:
maga a Törvény ő, ő a Király.
Nem szól: csak foga van, nincs neki szája -
messze az éjbe ki villog kaszája.

Nem alszik, nem is hall, nincs füle sem,
szemvédő mögül hiányzik a szem.
Nem is kormányoz ő, utat se lát ő,
gondtalan gurul a síkokon át ő:
nem alszik, nem is hall, nincs füle sem.

Hol lehet hidegebb, künn-e vagy benn?
Rejts el, én vánkosom, pamlagom, arcra!
Déren künn titong a kereke rajza,
dereng a holdvilág, téjszin a köd:
ő maga sötét e puszta fölött.

Tudom, miért ide, s tudom, kiért jött:
háziurunk fia halódik, vért köp -
ő, az a mélaszemű fiatal,
jó fiú, szép fiú, mégis meghal.
Tudom, a rém kiért, s tudom miért jött.

Ó én már vénülök, mindent megértek:
meg kell ma halnia, mert sokat élt,
mert sokat szeretett, keveset félt.
Fullad a melle most - reszket a szája -
Künn már a gépkocsis. S villog kaszája.

Gépkocsi állt meg a házunk előtt.
Vad kocsis! hiába viszed el őt!
Lám fejemben milyen gondolat forgott:
meg kell ma halnia, mégis ő boldog:
vad kocsis, hiába viszed el őt!

Fojtsad a mellet és száríts velőt -
mi baj, ha kereked érettekért jár?
Nyugodtan halhat meg az, aki élt már -
virágnak váza, galynak kandaló:
teljesült ifjuság tűzre való: -

Galy s virág - borzadok! - hideg van - tél van.
Zörren az ablak is: odakinn szél van.
Reccsen a gépkocsi, kuccan az eb:
álmatlan éjnél nincs keservesebb.
Mi az ott? - óra üt - mennyit üt? - éj van.

Fehér madár az ott, barna taréjban:
lebben és rebben és párjára tör.
(- Vén leány! - - -) éles gyö... éles gyönyör!
Komikus vén leány, fonnyad az orcád:
Dérlepett rónákon kergeti karcát,

kereke karcát a fekete rém -
Jó fiú, szép fiú, mit állsz elém?
Porzója bogárülten, magja kirázva:
ó boldogan hal meg az, aki virágza:
átkozott csak ki nem élt sohsem: én,

álmodó, únt leány, komikus vén. -
Hogy ketyeg! - borzadok! - recsegés hallszik.
Anyám is alszik, húgom is alszik:
fekete éjszaka, hajnal előtt
gépkocsi vág tova házunk előtt.

A Babits által írt versek címei között keresgélve bukkantam rá erre a versre. Olyan, mintha egy régi krimit vagy horrorfilmet néznék, miközben olvasom. Jön a halál egy gyermekért, aki ugyan rövid, de teljes életet élt. Ellentétben a lírai énnel, aki viszont hosszabb, de üres életet. Tudja, hogy a halál jár náluk, de nem lepődik meg rajta, nem is ijed meg tőle. Inkább csak tudomásul veszi, és elkezd keseregni a saját sorsán. Szerintem ő is inkább a halálra készülődne, mert az azt jelenti, hogy már mindent elért az életben, ami számára lehetséges volt. Az egész eseményt egyedül a lírai én kísérhette végig, a ház többi lakója aludt. Ez azt jelenti, hogy egyedül ő az, aki értékelheti, vagy képes értékelni egy emberi életet. Olyan, mintha egy mások számára elrejtett tudás vagy képesség birtokában lenne, mintha isteni tudással bírna.

Az eltévedt lovas

Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.

Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.

Kisértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a domb-keritéses síkon
Köd-gubában jár a November.

Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.

Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.

Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.

Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

 Ez a vers egy kicsit emlékeztet Az ember tragédiájára. A 14. színben, az eszkimók földjén is hasonlót olvashatunk. Ádám egyedüli embernek érzi magát, hiába találkozik az utódaival, akik a kopár, jeges földön élnek. Ez a lovas is egyedül van, csak az erdő elevenedik meg körülötte. Szerintem ő sem feltétlenül egy élő ember, lehet, hogy régmúlt idők óta bolyong a világban, nem tud meghalni, mert nem talál egy falut sem, ahol emberek élnek. Helyette csak az erdő mesél a távoli múltról, amikor még voltak boldog emberek. Az ősz is egy elmúlt, szép világot szimbolizál, de itt csak a tél közeledtét érezzük, azt már nem, hogy valaha ki is fog tavaszodni. Az emberiség végleg elbukott, ahogy annak idején az ember az uralma alá hajtotta a természetet, a növényeket és az állatokat, most (valószínűleg saját hibájából) fordul a kocka. Az emberiség rossz úton járt, ezért következhet be a pusztulása. Mégis egy kicsit olyan, mintha a természet is gyászolná az irányítóját. A lovas nem áll meg soha, mindig keresi az embereket, de egy fény nélküli úton nem biztos, hogy sikerül elérnie célját.

Már a vers első olvasásakor a szemem elé került egy kép, amit sokszori újraolvasás után sem tudok elfelejteni. Ez egy csendes kis tengeri öböl, sziklákkal körülvett, csak a víz felől lehet megközelíteni. A part közepén ül a nagyúr egy kényelmes széken és élvezi a napsütést. Egy ember mozog körülötte, akit csak annyira vesz észre, mintha egy légy zümmögne mellette. Különösebb hatást nem gyakorol rá a láthatóan szenvedő, küzdő férfi. Még szánalmasnak is mondható, amint elkeseredetten harcol egy számára teljesen elérhetetlen dologért. Először csak finoman hízeleg, simogatja a számára undorító testet, majd egyre hevesebben próbálkozik észérvekkel meggyőzni, de nem úgy tűnik, mintha meghatná a disznót. Végső elkeseredésében, talán tudva, hogy semmi esélye vele szemben elkezdi ütni, verni, cibálni az urat, de mindhiába: csak annyit ért el, hogy az kineveti, de nem ad a kincsből. Az oly áhított aranyból, pénzből, amit régóta őrizget, nem adja senkinek, akárki próbálkozik. A legtöbben olyan sorsra jutnak, mint a költő, nem tudnak meggazdagodni, a gazdagságért folyó harcban buknak el.

Az élet pirkadatán

Szám ízét nem rontom, hagyjatok,
Most a Halál előtt, most: vagyok.

Most, most e pillanatban élek:
Most jönnek az ízes emlékek.

Nem ad ennyi, bő száj-ízt soha
Sem patika, sem úrvacsora.

Pap, orvosság most félre, félre:
Emlékszem az anyám tejére.

Jönnek az ízek és illatok
S megdicsőült innyel halhatok.

Érzem első fogamnak kínját,
Az első szó bús csínját-bínját.

Számban van az, amit homlokon
Csókolt reám az első rokon.

Első figyelése a dalnak,
Első gondolatok, fájdalmak.

Első lyány, első poéta-út
Édes nyállal számban összefut.

Első sikerem, első tornám,
Első göthös bűnöm, tivornyám.

S azután fényes rettenetek,
Miket halódva is szeretek.

Nagy mámorok, hős búsulások,
Mindig újak és mindig mások.

Féreg-magyar harcok, kicsinyek:
Dobtam szivem s nem tudtam, kinek.

S egy asszony, akinek a csókja
Még most, talán most is, jó vóna.

Ízzel, illattal tele a szám,
Most, most az élet pirkadatán.

Szám ízét nem rontom, hagyjatok,
Most a Halál előtt, most: vagyok.

Ady ezt a versét 1909-ben írta 32 évesen, 10 évvel a halála előtt. Számomra elég furcsa ez a vers. Az ember általában nem szeret egyedül lenni (főleg akkor nem, amikor a halálán van), Ady mégis elküld maga mellől mindenkit, hogy egyedül maradhasson az emlékeivel. Ez egy létösszegző vers, átgondolja az egész életét. Ebben a pillanatban még arra is emlékszik (legalábbis leírja), amit normális esetben már rég elfelejtett volna, például a  kisbaba korára. Érdekes, hogy nem csak szép emlékek jönnek elő, majdnem fele-fele arányban vannak a jó és a rossz pillanatok. Olyan, mintha élete minden egyes percét jól az eszébe akarná vésni, hogy a túlvilágon majd legyen "társa", ott ne legyen egyedül. Még Istent is elutasítja a papokon és az úrvacsorán keresztül, ez pedig teljes ellentétben van az általános isten-kapcsolatával. Nekem kifejezetten tetszik ez a vers, sokat lehet rajta gondolkodni.

A szivárvány halála

Soha olyan ékes szivárványt:
Abroncsként fogta az Eget.
Soha olyan szent abroncsot még,
Olyan szélest, olyan ölelőt,
De, íme, esteledett.

Már unták is bámulni, nézni
Parasztok, barmok, madarak,
Szégyenkeztek szemek és öklök,
Hogy ellágyultak ott a mezőn
Egy rongy szivárvány alatt.

Kacsintgatott már csúfolódva
A vén Nap is temetkezőn.
Tetszett neki, hogy egy szivárvány,
Egy szín-csoda ámulást terem
Józan és trágyás mezőn.

Csak a szivárvány várt még mindig.
Folyton szebb lett, ahogy bukott,
Sírón nézett le a mezőre
S aztán beitták szent színeit
Távozó felhő-hugok.

A vén Nap leesett mosolygón,
Föllélegzett egész világ:
Nem valók az izzadt mezőkre
Efféle bolond és nagyszerű,
Szent, égi komédiák.

Igaz, hogy ezt a verset nem vettük, de megtetszett a címe, és elolvasva maga a vers is.

Szerintem Ady belefáradt, hogy az emberek nem fogadják el feltétel nélkül a verseit, olyan, mintha nem lenne közönsége. Vagy legalábbis nem olyan, mint amilyet szeretne. Ebben a versében arról ír, hogy az emberek nem méltók arra, hogy Ő írjon nekik verseket, hogy megossza velük a gondolatait. Szerinte a közönség nem képes befogadni a műveit úgy, ahogy azok azt megérdemelnék. Olyan, mintha ezzel megfeddné vagy elmarasztalná őket, amiért nincsenek olyan szellemi vagy társadalmi szinten, hogy megfelelő táptalajnak minősítse őket. Ha így gondolja, szerintem akkor sem kellene ezt így közölni velük. Mert nem a közember alkalmazkodik a költőhöz (vagy tágabb értelemben a művészhez, az alkotóhoz), hanem ez fordítva működik. Legalábbis így kellene lennie. Ezért is tartják őket sok esetben "csodabogárnak". 

Szerintem időnként minden emberből kikívánkoznak hasonló gondolatok. Néha jóleseik egy kicsit "szerettetni" magunkat másokkal. Persze ezt sem szabad túlzásba vinni, pedig az emberek nem mindig érzik azt, hogy meddig lehet így elmenni. Szerintem Lédának egy kicsit rosszul eshetett, hogy Ady ilyen verset írt, (bár gondolom, volt több is, mivel az 1909-es kötetének címe: Szeretném, ha szeretnének). Gondolom, hogy Léda eléggé szerette, csak nem mindig mutatta ki annyira, hogy azt Ady is észrevegye. Volt, hogy nem is láthatta ezt a költő, mert Léda sokat időzött nélküle is Párizsban. Ady azt írja, hogy valójában azért választotta ezt a "hivatást", hogy az emberek észrevegyék őt, hogy figyeljenek rá és hogy szeressék. Ha belegondolunk, akkor minden írónak, költőnek "feltűnési viszketegsége" van, mert mind szeretetéhes. A műveik által pedig felfigyel rájuk a világ, csak ezáltal tudnak érvényesülni.

Amikor valaki elmegy külföldre, ilyen gondolatok kavaroghatnak a fejében, mint a vers írójának. Nem csak akkor, hanem ma is. Ezt a lépést nehéz megtenni, kivéve, ha valakivel egész eddigi életében semmi jó nem történt itthon. Ilyen pedig egyáltalán nincs. Ha mégis, akkor nem az országgal van a baj, hanem az emberrel. Szerintem, ha valaki azért akar elmennni itthonról, mert tönkrement az ország, egy nagyon rossz döntésre készül. Ilyenkor nem el kell menni, hanem meg kell próbálni minnél többet tenni érte. Biztos, hogy most sokan megkérdeznék: Jó, jó, de mit tegyek én, aki csak egy kis senki vagyok, az egész országért? Gondoljunk csak bele: a Márciusi Ifjak is mondhatták volna ugyanezt, de nem tették! Ők inkább elkezdtek harcolni együtt! És ezen van a hangsúly! Ha én egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy megváltsam a világot, akkor megpróbálok másokkal összefogni, akik szintén ezt gondolják magukról. Nem egyedül kell menni a világ ellen, hanem együtt kell érte harcolni.

Amikor először olvastam ezt a verset, kicsit könnyedebbnek tűnt, de amikor belegondoltam, rájöttem, hogy igen komoly dolgot fogalmaz meg. Az ősz kacagva suhan, mintha játszani hívna. De neki a játék nem olyan, mint nekünk... Igazából komolyan sem kellene vennünk a szavait, mert senki sem hallotta rajtunk kívül, mégis nagy hatással van ránk. Lehet, hogy pont ezért. Egy titok, ami senki másra nem tartozik, talán ránk se: a halál. De nem feltétlenül fájdalmas dolog. Csak némán, könnyen elmegyünk, nem is biztos, hogy a körülöttünk élő emberek észreveszik. Mindenki a saját életével, a saját nyarával foglalkozik, csak hozzánk jött hirtelen egy őszi szellő, ami nem tart sokáig, de azért észrevesszük és belevésődik elménkbe.

Ady egy általános ellentétre építi művét: Általában az emberek szoktak magukról túl sokat hinni, néha beképzelik maguknak, hogy ők istenek. Itt viszont nem az embert emelte isteni magaslatokba, hanem az Istent alacsonyította le az emberek szintjére. A végeredmény ugyanaz, hiszen mindkét megoldás által egy szintre kerül a kettő, azonban a lélektani hatása más. Isten így próbál vele kapcsolatot teremteni, de sajnos még az sem elég, hogy megalázta magát az emberért, mert még így sem mindig tudja az ember, hogyan kell hozzá szólni. Folytonos odafigyelésre lenne szükség, mert különben, amikor igazán szükségünk lenne rá, könnyen elfelejthetjük, hogy régebben kihez szóltak imáink. Isten egy néma öregúr, aki sok mindent megjárt már, akihez nem a szavak, hanem az érzések útján vezet az út. De aki ezt nem veszi észre, az egész életében kiabálhat, ordítozhat, sírhat neki, Isten akkor sem fogja meghallani és megérteni.

Számomra egy kissé nyomasztó ez a vers. Nem feltétlenül azért, mert boldogtalan, hanem a sok egymáshoz hasonló (ebben a helyzetben negatív) kép halmozása miatt. Ez az idősebb pár nem boldogtalan, szerintem inkább csak tapasztaltabb, mint a fiatalok. Ők már látták az élet minden szép és szenvedéssel teli oldalát. Sok mindent megtapasztaltak, amit az ifjak még nem értenek, ezért gondolják róluk, hogy nem is szeretik egymást. Pedig ők együtt mernek (vagy tudnak) mások lenni ezen a bálon. Nem próbálnak olyanoknak látszani, mint a többi pár, inkább megmutatják az élet egy másik oldalát, persze ezt a többség nem érti. Nem is fogja, amíg fiatalon csak szép dolgokat él át, nem láthat bele az ő kapcsolatukba.

Ez a vers egy kicsit hasonlít az Őszi chansonhoz. A mondanivalója pont az ellentéte, de ugyanolyan dallamos. Miközben olvasom, egy határtalan nyugalomérzet kerít a hatalmába. De jó lenne végre megint kiülni a tó partjára és horgászni! Vagy egyszerűen csak körbesétálni, leülni egy padra és napozni! Azt hiszem, hogy a vers írójának is hasonló gondolatok kavarogtak a fejében. Könnyű elképzelni a vershelyzetet, mintha egy kis történetbe szőtte volna bele a gondolatait. Azonban nem csak ilyen egyszerű dolgokra gondolt a költő. Elgondolkodott az élet okáról, céljáról és milyenségéről. De persze válaszokat egyik kérdésre sem talált, csak a megfogalmazásig jutott el. De már ez is megnyugvást jelent neki, mert mi van, ha az élet nem is valós, mi van, ha csak egy (néha rossz) álom?

Egy újabb Csehov novella! Ne haragudjatok, de nem bírom ki, hogy ne írjak megint egyről!:)

A történet röviden: Egy lány, Olenyka beleszeret egy színházigazgatóba, össze is házasodnak. A férjnek el kellett utaznia Moszkvába egy kis időre, de már soha nem tért vissza, ugyanis meghalt az üzleti úton. Olenyka nagyon szerette, 3 hónapig gyászolta, majd egy napon a templomból egy fatelep vezetője hazakísérte, akibe rövid időn belül beleszeretett. 6 évig éltek boldog házasságban, amikor a férfi megfázott. A betegségéből nem tudott kigyógyulni, meghalt. A temetés után Olenyka még 6 hónapig gyászolta. Egyedül egy állatorvossal tartotta még folyamatosan a kapcsolatot. Vele is viszonyt kezdett, de sajnos az orvost áthelyezték egy távoli helyre, így ismét magára maradt. Teljesen egyedül, magányosan érte utol az öregedés, egy megkeseredett ember vált belőle. Egy újabb unalmasan induló napon egy őszes hajú férfi jelent meg nála: az állatorvos, aki éppen lakást keresett a családjának. Olenyka boldogan felajánlotta neki, hogy lakjanak csak az ő házában, ő meg kiköltözik az udvari lakásba. Így is tettek, így Olenyka végre nem volt egyedül. Az állatorvosnak volt egy tízéves fia, akit a szülei kissé elhanyagoltak. Olenyka vette a szárnyai alá, az előtörő anyai ösztönnek engedelmeskedve. Végre ismét boldog volt.

A novella első olvasásra egy szürke kisegérről szól, aki nem képes kitörni más emberek árnyékából. De nem erről van szó. Olenyka mindig ragaszkodik valakihez, olyan, mintha nem a saját életét akarná élni, hanem a másét. Semmiről nincs saját véleménye, mindig csak a szerettei gondolatait ismételgeti. Ő olyan ember, akinek mindig függnie kell valakitől, mindig kell valakihez tartoznia, mert különben nem képes megállni a saját lábán. A mű ugyan egy kicsit eltúlozza ezt a helyzetet, de ha mélyebben belegondolunk, az emberek többsége ilyen. Ha az ember foggal, körömmel harcol a saját személyiségének a megtartásáért, akkor sem tudja azt élete végéig teljes mértékben megőrizni. Az emberek egy kissé átveszik a testvérük, a barátjuk stílusát, gondolkodásmódját, szavait. Valaki jobban, valaki kevésbé, de ez mindenkinél megfigyelhető. És ez nem rossz dolog! Az emberek változnak, de van egy részük, ami mindig ugyanolyan marad. Ez a változás teszi az emberi fajt olyan sokrétűvé és változatossá. Olenykánál is megvolt az állandó alap személyiség, amit egy szóval tudunk jellemezni: aranyos! 

Rimbaud: Kenyér-lesők

A téli hóba, téli ködbe
a széles pincelyukra dőlve
áll öt gyerek.

Feszült inakkal lesve, térden
bámulják, hogy süti a pék benn
a kenyeret...

Erős, fehér nagyizmú karja
a tűzre rakja, magcsavarja.
Láng ég alól.

Hallják pattogni a kenyérkét,
aztán a mosolygós, kövér pék
egy dalt dalol.

Mind kuksol ottan, egy se moccan
és a pirosló lyukra hosszan
néznek kivül.

S ha holmi gazdag dáridóra
a szőke, illatos cipócska
végre kisül;

s a füstlepett gerenda alján
dalolni kezd a drága, halvány
kenyér-darab;

és száll a tűz-ajtón az élet,
bús, árva lelkük is feléled
a rongy alatt.

Ruhájukat a dér befújta,
de ég szemük, és élnek újra.
S csak néznek ők.

Rózsás orruk a rácsra nyomják,
s dalolnak látva ezt a pompát,
bús fény-lesők.

Imát dalolnak epedezve
s úgy lehajolnak a kemence
szent fényinél,

hogy szétreped rajtuk a nadrág,
s elkapja lengő ingök alját
a téli szél...

(Fordította: Kosztolányi Dezső)

Tudom, hogy ez a bejegyzés már nem számít bele, de ez a novella nagyon megfogott, úgyhogy muszáj róla írnom néhány sort. Egyébként aki tudni akarja, hogy miről szól, az az alábbi linken megtalálhatja a teljes művet:

http://agost.myip.hu/irodalom/csehov/aludni_szeretnek.htm

A történet röviden: Varka, egy 13 éves kislány cselédként dolgozik egy vargánál. A házban van egy kisgyermek, akit mindig neki kell elaltatnia, de ma éjjel sehogysem sikerül neki. Nem szabad elaludnia, mert akkor csúnyán megvernék, de már nagyon fáradt. Félálomban dudorászik a gyermeknek, közben folyamatosan álmodik: az alvásról, az elhúnyt apjáról, és a szintén koldussorsra jutott édesanyjáról. Az álomvilág és a valóság összemosódik számára. Aztán reggel lesz, egy újabb fárasztó nap kezdődik, és egy kicsit sem tud pihenni. Már alig áll a lábán, amikor végre beesteledik, és megkapja az aznapi utolsó parancsot: "Varka, ringasd a gyereket!". Megint kezdődik egy álmatlan éjszaka, és érzi, hogy valami megbénítja, valami nem hagyja élni. Elkezd gondokodni, és egy tévképzet elhatalmasodik rajta: a gyermek az oka mindennek. Elhatározza hát, hogy megöli és utána már lefeküdhet aludni. Odamegy a bölcsőhöz, "...megfojtja, és azután gyorsan végigfekszik a padlón, nevet örömében, hogy most végre alhat, és egy perc múlva halálosan mély álomba szenderül..."

Nem ennek a műnek az elolvasása volt az eredeti célom, hanem A 6-os számú kórteremé. Kivettem a könyvtárból egy könyvet, amiben az is szerepel, végigolvastam a tartalomjegyzéket és megakadt a szemem ezen a novellán. A témája és a hangulata is eléggé nyomasztó és kétségbeejtő, de nekem mégis tetszik. Szerintem már mindannyian átéltünk egy ehhez hasonló helyzetet (persze más végkifejlettel), és éreztünk ahhoz hasonlót, mint Varka. Az én legutóbbi ilyen élményem nem is olyan régen volt: reggel fél hatkor kelés, iskola, suli után tanulás, aztán KRESZ-oktatás este hétig. Eddig sikerült tartalékolnom az energiámat, de a végén már csak hazavászorogni volt erőm. Amint hazaértem, közölték velem, hogy el kell mennem egy egyesületi megbeszélésre, ami legalább fél kilencig fog tartani. Nekem itt volt az a pont, amikor már nem bírtam, de én megtehettem, hogy nem mentem el, hanem inkább elviseltem utána a dorgálást. Varka helyzete ezért olyan nehéz és kétségbeesett, mert ő nem tud semmit tenni ellene. Ő elért arra a pontra, amikor már "tévképzetek" alakultak ki a fejében, ez miatt ölte meg az egyébként ártatlan gyermeket. Ez egy kicsit kegyetlennek tűnik, ha nem gondolunk bele, hogy abban a pillanatban nem volt teljesen tiszta a feje, ezért nem szabad a lányt elítélni. A gazdái a hibásak, mert nem embernek, hanem eszköznek tekintették a szolgálójukat. Sajnos ez a mai világban is megtalálható, az ember ma sem tud nemet mondani a parancsokra, mert ezesetben kirúgnák a munkahelyéről.

Szinte az egész novella egy álomvilágban játszódik, noha vannak valóságos részei is. Varka szempontjából látjuk a történéseket, ezért tűnik úgy, minthogyha nem is ebben a világban lennénk, mert  olyan, mintha folyamatosan álmodna és a munkáját is "félholt" állapotban tudja elvégezni. Nagyon szépek az átmosások az álom és a valóság között, nem hirtelen szakad meg az egyik és hirtelen jön a másik világ, hanem van egy köztes állapot is. Az álmokon keresztül ismerjük meg a lány életének előzményeit, így egy kicsit jobban átérezhetjüka sorsát. A végével kapcsolatban van egy kis problémám, ugyanis azt nem értem kristálytisztán, ezért is írtam bele idézetként a történet ismertetőjébe. Nagyon örülnék, ha a Tanárnő tudna ebben segíteni!

Ezt a művet sem vettük órán, de mivel Csehov novellái megtetszettek nekem, erről is írok. Ha valaki csillapíthatatlan vágyat érez arra, hogy elolvassa, a következő internetes oldalon megtalálható: 

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/kulfoldi/csehov/csinov/csinov.htm

Ennek a novellának a hangvétele sokkal könnyedebb, mint a Fájdalomé. Egy csinovnyik, Ivan Dmitrics Cservjakov egy színi előadásban gyönyörködött, amikor hirtelen tüsszentett egyet. Lopva körülnézett, hogy nem zavart-e meg valakit, ekkor észrevette, hogy az előtte ülö Brizzsalov államtanácsos bosszankodva törölgeti a tarkóját. Előfordul az ilyen, véletlenül letüsszentette. Főszereplőnk zavarba jött, és bocsánatot kért a rangban felette álló nagytiszteletű személytől. Csakhogy nem egyszer, hanem hatszor tette ezt meg, az őrületbe kergetve ezzel Brizzsalovot. Az meg a hatodik után nem bírta tovább cérnával, ezért gorombán elküldte. Erre főhősünk hazament, lefeküdt az ágyra és meghalt.

Azt gondolom, hogy ez is eléggé groteszk, olyan, mint például A köpönyeg. Párhuzamot vonhatunk a két mű között, hiszen a tragédia mindkét mű esetében ugyanazon okból történik: egy csinovnyik egy rangban felette álló személlyel szemben tiszteletlenséget követ el, ezért, a csinovnyiktörvény értelmében halál a büntetése. Ebben az esetben viszont csak egy félreértés okozza a csinovnyik halálát. Amikor letüsszentette, akkor rögtön bocsánatot is kért, az államtanácsos pedig mondta, hogy semmiség az egész, ne is foglalkozzon vele. De Cservjakovot a lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Újra és újra a nyakára járt Brizzsalovnak, aki azért veszítette el a türelmét, mert a másik nem hagyta békén a bocsánatkéréseivel. A mi világunkban is vannak ilyen helyzetek, de nálunk hamar megoldódnak.

Szeretem Rimbaud verseit, nem tudom elképzelni, hogy hogyan képes valaki annyi idősen, mint én ilyen verseket írni. Azt is becsülöm benne, hogy fiatalkora után elment dogozni és nem a költészetből akart megélni.

Ez a vers egy fanatikusról szól, ha lehet ilyet mondani. Rettenetesen sok erő van benne, mert nem akarja abbahagyni a költészetet, még utolsó erejével is a cipőfűzőjét pengeti, mint egy lantot. Lehet ez egyfajta végső elkeseredés is, talán azért vándorol egyedül, mert senki sem érti meg. Csak saját magára számíthat, de ő elég erős ahhoz, hogy ezt emelt fővel elviselje. Hatalmas csodálattal tekint a „Múzsájára”, a költészetre. Szerintem jól érzi magát ebben a magányban, mert úgy gondolja, hogy a természet is azon munkálkodik, hogy őt megihlesse. Óriási nagy harmónia van a természet és a költő között. Ez a harmónia az utolsó versszakban eltűnik, pontosabban átalakul ellentétté. Ott már nem a boldog magány, hanem a mélabús uralkodik.